Szurokpatak vize
Messze-messze, távol a nagyvárosok zajától, hegyek ölelésében feküdt egy kis falu. A falu nevét már rég elfeledték a térképek, az ott lakók mégis úgy ismerték egymást, mint a tenyerüket, s mindenki tudta, mikor melyik tyúk tojja meg a legnagyobb tojást. Azonban volt ott valami, ami eltért a többi falutól: egy szurokfekete patak, amely éjjel-nappal lustán kanyargott végig az erdőszélen. A víz lassan mozgott, mély volt és sűrűn hömpölygött, mintha maga a föld könnyeit zokogná.
A gyerekek csak úgy hívták: a Szurokpatak. Azt beszélték, egykor egy gonosz, ráncos képű boszorkány lakott az alján, aki esténként felmászott a part menti fák ágaira, s onnan figyelte a világot. Ha valaki túl közel merészkedett, titkos szavakat mormolt, s az illetőt örökre magával húzta a mélybe. Gyakran ijedezve suttogták iskola után a padok alatt:
– Láttam tegnap az árnyát! Ott ült a híd alatt, és a haját fésülte kővel!
– Nekem a bátyám mesélte, hogy régen egy egész kecskenyájat elnyelt a patak egyetlen éjszaka alatt!
A felnőttek persze csak legyintettek. A patak valóban furcsa volt, de állták, hogy semmi sincs benne, csak iszap, korhadó gallyak, meg néhány régi titok, amit az idő elfeledett.
Ám az igazság egészen más volt.
Egy őszi délután, mikor a levelek narancsszín szőnyeget terítettek az öreg fák lábához, egy bátor kisfiú, Marci, úgy döntött, utánajár a Szurokpatak titkának. Egyedül ment, hátán egy szalmával bélelt táska, benne alma meg kenyér. Ahogy a part szélére ért, a fák susogni kezdtek, a víz megmozdult, s valamitől furcsa melegség áradt szét a levegőben. Marci leült egy régi, mohás kőre, és csendben nézte a patakot.
Egyszer csak halk dallam szivárgott ki a vízből. Nem félelmetes volt, inkább szomorú. Mintha valaki zongorán játszana az emlékek húrjain. Marci odahajolt, és akkor hirtelen egy ragyogó, zöld szemű arc bukkant fel a víztükör alól. Nem boszorkány volt az, hanem egy fiatal nő, haja ezüstösen kavargott a vízben, mint az őszi köd.
– Nem félsz tőlem? – kérdezte halk, zizegő hangon.
– Nem – felelte Marci. – De mindenki azt mondja, hogy gonosz vagy.
– Az emberek könnyen mondanak ilyet, ha valamit nem értenek. Én nem vagyok gonosz, csak rég elfelejtettek. Őrizem a régi álmokat, meg azt az időt, mikor még kőből voltak a mesék, s az emberek hittek bennük.
– Akkor miért fekete a vized? Miért olyan, mint a szurok?
– Mert elnyelt sok mindent. Az elhagyott gyerekek álmait, a nem mondott szavakat, és a titkokat, amiket már senki sem keres. De ha valaki figyel, látni fogja benne a világ tükrét – mondta a nő, s a víz ekkor áttetsző lett egy pillanatra. Marci meglátta benne a falu utcáit, emberek arcát, régi, elveszett dolgokat. Egy öreg kendőt, amit a nagymamája régóta keresett, meg egy régi gyerekrajzot, amit az iskola mögött veszített el.
– Mi a neved? – kérdezte a fiú tágra nyílt szemmel.
– Nincsen nevem már nagyon régóta. Az emberek elfelejtették. De egyszer talán újra adnak nekem egyet…
Marci sokáig ült a patak partján. Beszélgetett a víz leányával, aki nem volt boszorkány, csak egy régi lény, akit elmosott az idő. Mikor besötétedett, hazament, de másnap újra visszatért. Csak úgy, mint azután minden nap.
A gyerekek csodálkoztak, hogy Marci nem fél többé a pataktól, s mikor mesélt a víz leányáról, eleinte kinevették. De aztán meglátták, hogy a patak már nem csak fekete. Néha zölden villant, vagy kéken csillogott, s mikor valaki elhagyott valamit, a víz másnap visszahozta a partra.
Az emberek lassan megértették: nem minden sötét dolog gonosz. Néha csak oda kell hajolni, és meghallani, mit mond a csend.
Így lett Szurokpatakból Iszapvirág-patak, mert egy nap virágok nyíltak rajta: vízen úszó, fénylő szirmok, melyekben mindenki megtalálhatta, amit elveszített.
És a patak új nevet kapott.
És a víz leánya újra mosolygott.