Zsálya, a bánatos boszorkány, már évek óta egy elhagyott toronyban élt, amely a zöldellő erdő szélén magasodott. A torony falai között gyertyák pislákoltak, mint a múlt emlékfoszlányai, és a padlón kicsiny, poros könyvek hevertek, tele régi varázslatokkal és elfeledett titkokkal. Zsálya hosszú, fekete haját mindig egy szomorú kontyba fogta, mert úgy érezte, hogy a bánat, ami benne lakozik, így is testet ölt.
Egy nyári napon, amikor a napfény szelíd melegséggel ölelte körbe a világot, Zsálya a torony ablakából nézett kifelé. A királyi faluban, amely nem messze volt tőle, gyermekek játszottak, kacagtak, és boldogságuk messze eljutott a boszorkány fülébe. Zsálya szíve szorongott, mert emlékezett arra az időre, amikor ő maga is gyermekként szaladgált a mezőkön, és sosem érezte a magány súlyát.
Egy reggel, amikor a napsugarak aranyszálakként szőtték be a tornyot, hirtelen egy apró alak jelent meg a torony alatt. Zsálya, aki hirtelen egy kósza gondolatra figyelt fel, lenézett. Egy kisfiú állt ott, kézfejével a torony falának támaszkodva, és fehér virágokat tartott a kezében.
– Ki vagy te? – kérdezte Zsálya, a hangjában az addigi bánat remegett.
– Én Miki vagyok – válaszolt a fiú, sápadtan, de bátran. – Hallottam a történeteket rólad, Zsálya, a nagyhatalmú boszorkányról!
Zsálya arca elkomorult, hiszen a mesék, amelyek az ő hatalmáról szóltak, mind arról árulkodtak, hogy varázsereje csupán fájdalmat és sötétséget hozott.
– Nem vagyok én hatalom! Én csak egy bánatos nő vagyok, aki a varázslataival csak kárt okozott – mondta Zsálya, miközben a szívét egyre jobban körbeölelte a szomorúság.
Miki azonban nem hátrált meg. – De a varázslat nem csak fájdalmat hozhat, Zsálya! Én hiszek a gyógyulás varázsában is! Ezt a virágot neked hoztam. – A kisfiú felmutatta a hófehér virágot, amelyet a kedvenc játszóterén szedett.
Zsálya meglepődött, ahogy a kisfiú ártatlan szemeibe nézett. – Miért hoztál nekem virágot, kedves Miki?
– Mert érzem, hogy a szívedben ott rejtőzik a varázslat, ami segíthet! – mondta Miki, és elmosolyodott. – Némelyik virág gyógyít, mások bátorítanak, de mindnek megvan a maga ereje.
Zsálya szíve megmozdult. Hirtelen eszébe jutott az a sok-sok varázslat, amit sosem próbált meg a jó érdekében. A csendes toronyban, egy magányos nő életében, egy kis fiú szavai megszólaltatták a reményt.
– Talán, ha megpróbálom… – súgta maga elé Zsálya, mire Miki bólintott.
Ettől a naptól fogva Zsálya és Miki együtt kezdték felfedezni a varázslat csodáit. A toronyban gyakran csattant a nevetés, és az elhagyott falak lassan megteltek élettel. Zsálya tanította Mikit a régmúlt varázslatokra, míg a fiú mutatta a nőnek, hogyan kell a szívvel varázsolni.
És ahogy telt az idő, Zsálya felfedezte, hogy a varázslat valóban egy ajándék, ami nem csak fájdalmat, hanem gyógyulást és boldogságot is hozhat. Rájött, hogy a gyógyítás során ő is meggyógyul, és a bánata lassan elolta a fény.
A kicsiny torony most már nemcsak egy elhagyatott hely volt, hanem a szeretet, a remény és a varázslat otthona. Mert Miki tudta, hogy a legnagyobb varázslat az, amikor egy szív megnyílik, és a szeretet átveszi a hatalmat a sötétség felett. Így lett Zsálya, a bánatos boszorkány, a gyógyulás varázslónője, aki mellett sosem volt már egyedül.