Egy szép nyári délután, amikor a felhők még csak fészkelődtek az égen, Zselyke izgatottan nézett ki az ablakon. Az eső végeztével a nap már sugaraival igyekezett szárazra fűteni a világot, s a levegőben érezni lehetett a friss föld illatát. Hamarosan a nap előtűnt, és a szivárvány, mint egy színes híd, megjelent a horizonton.
Zselyke szeme csillogott, amikor észrevette, hogy a szivárvány nem csupán egy színes ív – hanem lépcső, amely a felhők közé kanyarog. A kislány szívét izgatott feszültség töltötte el. Képzelete máris a felhők városába repítette, ahol csodák vártak rá.
– Anya! Nézd, egy lépcső a szivárványhoz! – kiáltotta Zselyke, miközben a ház elé szaladt.
– Valóban különleges! – válaszolt az anyukája mosolyogva, de aztán óvatosan hozzátette. – De vigyázz, Zselyke! A szivárvány nem mindig az, aminek látszik.
Zselyke azonban már nem akarta hallani a figyelmeztetéseket. Az izgalom hajtotta, hiszen igazi kaland várt rá. Mikor elérte a szivárvány lejáratát, mély levegőt vett, és felkapaszkodott az első lépcsőfokra.
Minden lépésnél különféle színek vibráltak körülötte, és minél magasabbra jutott, annál inkább érezte, hogy nemcsak a lépcsőt mászta, hanem egy teljesen új világot fedezett fel. Az égig érő lépcsőfokok között apró, színes fénylő lények lebegették magukat, akik barátságosan integettek neki.
– Szia! Én Napsugár vagyok! – szólt az egyik kis fénylénye. – Hová igyekszel, Zselyke?
– A felhők városába! – válaszolta Zselyke lelkesen. – Ki tudja, milyen csodák várnak ott rám?
– Ez igaz! – mondta Napsugár. – De tudd, hogy különleges feladat vár rád. Mindenki, aki feljön a szivárvány lépcsőjén, egy kicsit segíthet a színeket visszahozni az elveszett naplementékhez.
Zselyke kíváncsian nézett a kis lényre. – Hogyan segíthetek?
– A fények előhívása nemcsak varázslás, hanem a szívek tiszta szándéka is. Mielőtt a városba érkeznél, a lépcső végén meg kell találod a „Ősi fény” kövét, amely újraéleszti a szivárványokat – mondta Napsugár.
Zselyke megdöbbent, de a kihívás csak tovább növelte az izgalmát. Ahogy felért a lépcső tetejére, egy gyönyörű várost pillantott meg, ahol a felhők között felnőtt hatalmas fák álltak, a virágok pedig úgy ragyogtak, mint a legszebb ékszerek. Mindenki táncolt, ünnepeltek, mintha tudták volna, hogy érkezése különleges esemény.
– Üdvözöllek a Felhővárosban! – kiáltotta egy ismeretlen hang. Zselyke hátrafordult, és egy színes ruhás gyermeket látott, aki közelítettek hozzá.
– Én Tündérke vagyok, és segítek neked megtalálni az Ősi fény kövét!
Együtt elindultak a város fénypontja felé, ahol csillogó kristályokkal teli barlang állt. Az apró lények villogtak, mint csillagok az égen.
Ahogy beléptek, Zselyke szívét izgalom és kíváncsiság töltötte el. Az ősi köveket különféle színek jellemezték, de a legszínesebb és legragyogóbb egyedülállóan ragyogott a barlang legmélyebb zugában.
– Ez az! – kiáltotta Zselyke, és a köve felé nyújtotta a kezét. Amint megérintette, a barlang tele lett színes fénnyel, és a kövek elindultak a világ felé.
– Köszönjük, Zselyke! Mától te vagy a barátunk, aki a színes világunkat mindennap újra életre kelti! – zúgták a lények egyként.
Zselyke megértette, hogy ő egy kicsiny világcsoda részese lett, és a szivárvány lépcsője nemcsak a felhők városába, hanem a barátság és szeretet világába is vezetett. Mikor hazaérkezett, a nap már lemenőben volt, de a szivárvány úgy ragyogott, mint soha előtt.
Az anyukája kint várta, és a kislány boldogan mesélte el neki a kalandját. Mióta felnőtt lett ebből, minden eső után kereste a szivárványt, tudva, hogy az mindig emlékezteti a barátságra, a bátorságra és a színek csodájára, amelyek mindannyiunkban ott élnek.